A tanyákon tartott állatállomány rendkívül sokszínű és változatos volt. Élelmiszertermelésre, munkavégzésre és árutermelésre egyaránt tartottak állatokat. Egyes tanyákon szinte csak állattartással foglalkoztak, hiszen a terület klímája nem igazán kedvezett a szántóföldi művelésnek. Mivel a tanyai gazdák általában pénzszűkében voltak, nem tudták gépesíteni a gazdaságukat, a munkáikat állataik segítségével végezték.

Minden tanyán, ahol kint is laktak az emberek, jelentős számú baromfi volt. A tanyán a hússzükségletet alapvetően a háztáji baromfi elégítette ki. Nem volt olyan tanya, ahol a kertben ne kapirgált volna néhány tyúk. Ha valakinek rosszat akartak, ezt kívánták neki: „Gyöpösödjön ki az udvarod!”. Tehát ne legyenek állatai, még baromfit se tudjon tartani. A tyúkok mellett szinte mindenütt tartottak ludat is. Tollát paplankészítésre használták, de házőrzőnek is kiválóan alkalmasak voltak. Naponta csak kétszer kellett etetni őket, hiszen főleg legeltek. Sok tanya mellett volt mesterséges tavacska, amit a libák mellett kacsák is használtak. Gyakran tartottak pulykákat is; bár fiatal korukban kényesek voltak, kifejletten igen nagyra megnőttek. A baromfikat teljesen szabadon tartották, általában a legkisebb gyerekek vigyáztak rájuk. Ahol sok volt a gyerek és nagy a szegénység, gyakran eljártak a szomszédos tanyákra libapásztornak. Etetésre tértek haza és csak csalánnal kevert árpa és búzadara keverékét kapták1.

Szinte minden tanyán tartottak disznót, amelyet még a konvenciós alkalmazottak is tarthattak. A sertések számára az ólat sárból vagy vályogból építettek, csak a nagygazdáknál, ahol sok disznót tartottak egyszerre, épült az ól kőfallal és szalmatetővel. A Bakony őshonos disznófajtája a bakonyi sertés, melyet a Honfoglalás idején már itt élő népek tenyésztettek. Jellemzője volt, hogy erősen hasonlított a vaddisznóra, teste hosszú és izmos, lába vékony, hasa karcsú, farka hosszú, de a végén nem volt bojt. Testét sima szálkás szőr borította, színe fekete, barna, szürke és fakó, gyakori volt a fehér, a vörös színváltozat viszont nem volt elterjedt. A török hódoltság idején erősen megritkult, hiszen a muzulmánok nem támogatták a disznótartást. A fajta végét az jelentette, hogy megjelent a balkánról a sumadia sertés, melynek húsa ízletesebb volt, valamint több zsírt is adott. Az új fajta és az őshonos állományok, többek között a bakonyi és szalontai fajták kereszteződéséből alakult ki a mangalica fajta (28. ábra), amely a XIX. század elejére az egész országban elterjedt (PALÁDI-KOVÁCS 2001). A tanyákon szinte csak mangalicákat tartottak, más fajta csak elvétve fordult elő. A szaporulata alacsony volt, alig 5-6 malacot hozott a világra, ezek néha csíkosak voltak, ami mangalicánál fajtajelleg és később levedlik a csíkos mintázatot, ha viszont megmarad, akkor azt mutatja, hogy egy vaddisznó kan is meglátogatta a tanyát.

Csak a gazdagabb és képzettebb nagygazdák nemesítették az állományukat. Rák Károly egy törzskönyvezett berkschiri kant vásárolt Somogyban, aminek hatására 8-10-re nőtt a született malacok száma. Az értékesítés nem okozott gondot, a felső-erdei tanyákról jöttek a választott malacokért, a süldőket pedig a veszprémi vásáron adta el. Az állatokat a bennkosztos kanász gondozta, akinek ha nem volt külön szoba, az istállóban alakítottak ki egy priccset. Etetésükre gyakran külön nyári konyhát építettek, ahol a katlantűzhelyen nagy kondérokban főzték a burgonyát a disznóknak. A kanász élelmezését és ruhájának tisztítását, ami nem kis feladat volt, a gazda fizette2.

 

Magyar mangalica

Magyar mangalica

A meggazdagodott juhászok, de más tehetősebb gazdák is a faluból, azért építettek a távoli földjeikre tanyákat, hogy a juhokat legyen hol elszállásolni. Általában egy feles juhász vigyázott rájuk, akinek nem volt családja és a tanyán lakott. A gazdával kötött megállapodás szerint, a választott bárányok fele őt illette, addig maradt szolgálatban, amíg össze nem gyűlt annyi birkája, hogy saját gazdálkodásba kezdjen. Általában 2-300 juhot tartottak egy falkában. A birkatartás főleg a szentgáli határ déli részén, az Alsó-erdőn volt jellemző, az ottani száraz legelőkön nem termett elég fű a nagyobb testű állatok tartásához.

Minden tanyán tartottak szarvasmarhát, főleg a teje és a belőle készített termékek miatt. Ahol több tehenet is tartottak, ott a tejet vagy a szomszédos falvakban értékesítették, vagy a zirci és a veszprémi tejcsarnokban vették át. Sok helyen szeparálták a tejet, mert a készített vajat könnyebb volt eladni, a tejfölt és a tejszínt a család fogyasztotta el. A visszamaradt ún. „szeparatejet” a malacokkal, fiatal süldőkkel etették fel. A teheneket majdnem minden tanyán takarmányozták, törekkel és darával kevert reszelt takarmányrépát kaptak. Általában a nehezebb munkákat (szántás, boronálás, fuvarozás) ökrökkel oldották meg, mert lovat csak a gazdagabbak tartottak. Az ökröket szinte csak takarmányon tartották, hogy jó erőben legyenek. A szegényebb helyeken nem volt ritka, hogy járomba fogott tehenekkel végezték a szántást is1.

Csak a gazdagabb, nagyobb tanyákon tartottak lovakat, illetve ott, ahol a gazda fuvarozással is foglalkozott és munkaeszköze volt a ló. A többi helyen nehéz, hidegvérű lovakat használtak a mezei munka során. Néhány helyen csikóneveléssel is foglalkoztak, de a hárságyi tanyákon csak egy helyen, a Rák tanyán volt csődör, így még a szomszédos falvakból is vittek oda kancákat. A fuvarosok sok mindent szállítottak: terményeket, búzát a piacra vagy a malomba, szénát, szalmát, takarmányt a tanyákra, tűzifát a veszprémi piacra és utasokat is a herendi vagy a zirci vasútállomásra. Még a tehetősebbek is szekérrel jártak, például a templomba, csak a leggazdagabbaknak tellett kiskocsira, amit „hintónak” neveztek. A környéken csak a nagy földbirtokkal rendelkező gazdák, valamint az értelmiség, az orvos és az állatorvos járt hintón. Nekik külön kocsisuk és parádéslovaik is voltak1.

1.: SÓFALVINÉ TAMÁS M. (1987): A szentgáli tanyavilág kialakulása és pusztulása II. – Élet a tanyákon. Kézirat. Veszprém Megyei Múzeum Adattára. 128 p.

2.: RÁK K. (1983): Önéletrajzom. Kézirat. 3 p.